A thriller nem éppen megszokott színházi műfaj. Ám ahogy Bereczki Zoltán és Ágoston Katalin duója előadja, még az lehet. A kis méretű színpad tökéletesen passzol a történethez, úgy pedig különösen, hogy egy elhagyatott angliai házba invitálják meg a nézőt. A zárt tér a kezdéstől magához láncolja a közönséget, és úgy rabul ejti őket, ahogy a meghasadt elméjű milliomos az áldozatát.

Az ember ösztönösen arra törekszik, hogy szeressen és szeressék. Ha ez összejön, az számára mámorító állapot, ha nem, az a poklok pokla. Az átmenetet pedig a folytonos küszködés a bizonytalansággal tölti ki. A Closerben a szereplők mintha megállás nélkül az átmenet állapotában lennének. Adódjon bármilyen helyzet is, azt a néző soha nem nyugtázhatja azzal a tudattal, hogy a szereplő révbe ért. És mintha ő maguk sem hinnének benne, hogy a mindennapos vesződségeik árán egyszer eljuthatnak az érzelmi biztonság kikötőjébe.

A férfi és nő közötti kibékíthetetlen ellentét már sok irodalmi alkotáshoz szolgáltatott központi témát. Nincs ez másként az Ősember esetében sem. Hősünket, a negyvenes férfit éppen kidobta az asszony az utcára. A helyzet közhelyszerű, mégis izgalmas. Úgy meg pláne, hogy a főszereplőnk őszintén magába néz, felteszi a nagy kérdést, miszerint ő gyökér-e, és elkezdi felidézni, milyen történések sorozata vezetett elkerülhetetlenül a párkapcsolati kudarcához.