Ki ne szeretett volna már betekinteni egy filmforgatás kulisszái mögé? Nos, most a Centrál Színházban erre is alkalom nyílik. A Rudolf Péter és Kálloy Molnár Péter fémjelezte darab a filmes világ apró-cseprő dolgait mutatja be, és ugyan vicces akar lenni, de ebbéli törekvését csak mérsékelt siker kíséri.

Azt rögtön az elején szögezzük le, hogy a nézőben ébredő hiányérzet nem a két remek színész hibája. Rudolf egyenesen fenomenális, de Kálloy Molnár sem marad le sokkal mögötte. Abszolút profi módon hozzák azt a színvonalat, ami a sokszereplős történet elmeséléséhez szükséges. Mindent beleadnak, de nem csordulnak túl, pontosan érzik, mi kell ahhoz, hogy a közönség jól mulasson.

Akkor miért nem működik az előadás? Mert a történet már az első pillanattól kezdve átláthatatlan, nehezen követhető. Nem igazán érthető, ki kicsoda, éppen ki beszél, és ő milyen viszonyban van a beszélgetőtársával. A két művész erőfeszítése ellenére nehézségekbe ütközik a vezérfonal elcsípése, és amikor a néző azt hiszi, most végre elkapta, megint kicsúszik a kezéből. Ennek köszönhetően a darab erősen töredezetté válik. A közönség olykor nevet, olykor csak türelmesen várja, hogy történjen valami.

A darabban egyébként életre kel egy filmforgatás minden fontosabb szereplője. Megszólal a filmrendező, a díva, az asszisztensek, a statiszták. A közönséget is megmozgatják, bár ahogy azt Magyarországon megszokhattuk, az átlag színházi nézőt nem egyszerű aktivitásra sarkallni. A párbeszédek egy része valóban ül, és maga az alapötlet sem rossz, de tényleg kár az átláthatatlanságért és üresjáratokért.

A színész duó teljesítménye így is megsüvegelendő. Egy döcögős forgatókönyvből kihozzák a maximumot, és nézhető előadást kerekítenek belőle. Ráadásul úgy, hogy abban szerepet kap a rögtönzés és a nézői reakciói is. Rudolf és Kálloy Molnár végig jó fejek, pacsiznak a közönséggel, élvezik az előadást. Ha valamiért, akkor értük érdemes megnézni a darabot.

További információ a színház honlapján.